Magamról ★ web: zelenij.hu, trxedzo.hu ★ e-mail: linda@zelenij.hu ★ facebook: facebook.com/edzesrefel

Első országúti mezőnyversenyem cx bringával és zselé teszt

IF
Valahol ott hagytam abba a legutóbbi beszámolómat, hogy egy újabb edzőtáborba készülök. Ez meg is volt és úgy érzem abszolút jól sikerült. Az idő kegyes volt hozzánk, egyszer sem esett az eső. Én pedig minden nap teljes mértékben a komfort zónámon kívűl edzettem. Ennek meg is lett az eredménye, úgy érzem sokat fejlődtem magamhoz képest.

Azóta első gyakorló versenyemre is sor került, ami azért is volt izgalmas, mert országúti mezőnyversenyen volt. Alapvetően nagyon tetszett, szeretnék még indulni ilyenen, de bőven akadtak „érdekességek”. Ám kezdjük az elején.

Bonyhádra megérkezve láttam, hogy a rajt/cél terület egy kisebb mezőn van kijelölve, amit házak vesznek körbe. A mezőn pedig egyetlen egy darab fa sem volt. Ami nem is lett volna gond, ha hoztak volna a szervezők mobil wc-t.  Hirtelen az a vicc ugrott be, hogy két kutya megy a sivatagba és az egyik megszólal: hogyha nem jön szembe rögtön egy fa bepisilek. 🙂IF

Azt már megszoktam, hogy rendszeresen a kocsinál nyomok egy sztriptízt öltözés gyanánt és ezen nem is akadok fent, lényegében mindenki ezt csinálja. De ez a wc kérdés kicsit sok volt. Elvileg valahova be lehetett menni wc-re, ha nem megyünk túl sokan egyszerre (érts 3-4 fő a túl sok). Aha…

Hát a fiúknak mondanom sem kell, hogy nem okozott túl nagy gondot a dolog, nekem annál inkább. Bár elsőre egy kedves helyi bácsi beinvitált a családi házukba, hogy pisiljek ott nyugodtan. Ez ugyan nagyon kedves gesztus volt, amivel éltem is, de ekkor még bő 2 óra volt a rajtig és aki ismer, tudja, hogy ez még jó néhány pisilést jelent nálam. Hát a további kalandokat ez ügyben inkább nem részletezem. 🙂

A versenyre két 25 km-es kör volt kiírva, vagyis 50 km és valamelyik kiírásban 160 méter szint volt megadva (2-vel szorozva is 320m ). No a laza 50 perces bemelegítés során a környéken simán összejött 200 feletti szint így sejtettem, hogy ez több lesz a kiírtnál. Illetve hallottam, hogy emlegettek egy 10%-os emelkedőt, no meg láttam, hogy a befutó előtt is egy kb 6-7%os emelkedőn fogunk feljönni a végső hajrá előtt.

IFA rajt is elég kaotikus volt, de végül bukás nélkül sikerült abszolválni ezt a műveletet és még elég jó helyről is indultam. A versenyt nagyon élveztem és bár tartottam tőle, hogy ki fogok szakadni a mezőnyből lényegében szinte végig elöl tudtam maradni.

Amikor először másztuk meg a 10%os emelkedőt, akkor ugyan kicsit leszakadtam, de még simán vissza tudtam hozni magam a mezőnyre. Először egyedül tepertem, de a végére mellém ért egy 3 fős vonat és sikerült becsatlakozni hozzájuk. A második körben rosszul helyezkedtem – mostmár tudom- és az utolsó kb 5 km-et a mezőny üldözésével töltöttem, bár tudtam, hogy ez már bukó. Bár egyátalán nem voltam csalódott, boldogan értem be.

Végül 51,3 km és 580 m lett a szint a Garminom szerint, amit 1:27:30 alatt teljesítettem. Bár hivatalos eredménylistából egy az egyben kihagytak, így gőzöm sincs hanyadik helyen jöttem be. Azt tudom, hogy az első idő 1:25:08. A többiek ideje nincs fent. De akármi is, ez szerintem szuper eredmény így elsőre. Ha még indulok országúton tudom már mire kell figyelni. Ja és arról nem is beszélve, hogy én nem országúti, hanem cyclocross bringával indultam (jelen esetben a lényegi különbség az áttételekben van, az én bringámmal jóval kisebb sebbességet lehet elérni, mint egy országútival).IF

Egyébként a versenyen kipróbáltam egy új zselét – Mulitpower kóla ízű – és nekem nagyon bejött. Segített az utolsó emelkedőkön felmenni, gyorsan éreztem a hatását és kibontani is könnyű volt. Nem túl híg, így nem a kezemen kötött ki a fele, mint az sokszor előfordult már. Szóval “megtartom”.

A következő verseny április 19 Salgótarján, ahol az idén nem amatőr, hanem elit kategóriában indulok és eléggé izgulok.

Újdonságok éve

10421965_848656678514107_65703215703891510_n
Rég nem írtam blogot, mert egyszerűen peregtek a napok és hirtelen azt vettem észre, hogy lassan már kezdődik is az újabb monti szezon. Azért megpróbálom röviden összefoglalni, mivel teltek az eddigi napjaim, mert nem unatkoztam az tuti. Illetve az idei felkészülésem sok új elemet kapott az eddigiekhez képest.

10322486_804012696311839_7896381666540856831_n
Az első legfontosabb különbség a tavaly alapozó időszakhoz képest, hogy idén helyett kapott a cyclocross is az életemben. Nem mondom, hogy ez abszolút boldogsággal töltött el az elején, mert bár virágkorát éli ez a szakág és mindenki imádja, őszintén szólva ez nem lesz az én sportom. Lényegében pont azt nem szeretem ami a célja – téli bringa versenyzés. Finoman szólva nem bírom a hideget,  több erőm megy el arra, hogy „fűtsek”, mint amennyit le tudok adni. Én tipikusan az vagyok aki 25 fok alatt felvesz egy pulcsit. 🙂 ( Cserébe 40 fokban is gond nélkül tudok versenyezni). No természetesen nem rinyálni akarok, és ha az embernek van egy célja akkor azért sok mindent meg kell tenni. Szóval erőt vettem magamon és végül egészen belerázódtam a dologba, ami azért is fontos, mert a cyclocross-szal sokat lehet fejlődni bringa kezelés terén.
10462595_765696330144151_4785073913803728800_n
Emellett decemberben elmentem egy kerékpáros terheléses vizsgálatra, ahol végre sikerült belőni a pulzus zónáimat és persze kiderült mennyi az annyi, amit wattban le tudok adni. A pulzus zóna kérdés számomra nagyon fontos volt, mert a 220-életkor és egyéb sablon képletek nálam messze nem érvényesek, ezt már régóta éreztem. Ezért is mondom a személyi edzések során is, hogy személyre szabottság a legfontosabb.

Azóta már a második vizsgálat is meg történt, ami alapján a fejlődésem egész jó irányba halad.

A harmadik nagy különbség, abban rejlik, hogy kifejezetten odafigyelek a regenerációra. A teszten is látszódott, hogy kicsit lassú a regenerációm. Ez részben lehet adottság is, illetve a sok munka nem feltétlenül barátja a sok sportnak. Tehát rendszeresítettem a szaunát, a SMR henger használatot, a kompressziós szárat is sűrűbben előveszem, no meg táplálékkiegészítők terén a BCAA mellé beiktattam a glutamint is.
10371451_816468561732919_5237834970300622951_n

A negyedik és talán legizgalmasabb újítás az edzőtáborozás. Már decemberben is voltam 2×3 napot a tatai olimpiai edzőtáborban – igaz ott elsősorban én tartottam erőnléti edzést az utánpótlás montisoknak, de magamra is jutott bőven idő- ahol futottam, bringáztam, szaunáztam és próbáltam ráhangolódni a rám váró téli munkára.

Azóta pedig ugyanezzel a társasággal voltam 8 éjszakát Pulában, Horvátországban országúti kerékpáros edzőtáborban és hamarosan megyek a következő 8 napos táborba ismét Tatára, ahol már montizni is fogunk. A pulai tábort nagyon élveztem. A legnagyobb gond kb az volt, hogy hol igyak kávét egyébként csak edzés, evés és pihenés volt a dolgom. Nagyon sokat számít 1-1 ilyen hét.

Szóval úgy érzem minden adott egy jó szezonhoz, meglátjuk mire lesz ez most elég. Mert ennek megfelelően a léc is magasabbra került versenyek szempontjából. Áprilisban minden kiderül.

Verseny föld alatt és felett


Az ob után egy hét pihenőt kaptam ( 3 edzés, de csak annyi ami jól esik), ami nagyon rám fért. Valószínűleg már előbb is kellett volna, csak nem ismertben be magamnak sem, hogy mélyponton vagyok. Ez az egy hét nagyon jót tett.

Underworld kupa

A feltöltődés után jött az Underworld kupa, amit nagyon vártam. Már tavaly szerettem volna indulni, de akkor több okból elmarad a dolog. A pályát nagyjából ismertem tavalyról és úgy emlékeztem van egy tök meredek rámpa meg előtte egy technikás lefelé. Izgultam is miatta.

Szerencsére volt lehetőségem egy nappal a verseny előtt kimenni a pályára és boldogan konstatáltam, hogy tavaly óta a „tök meredek” mint fogalom számomra kicsit módosult. 🙂 De persze az élet sosem ilyen egyszerű, így az idei évre bekerült egy ugrató a pályába. Én még csak most próbálgatom az ugratást, így nem kockáztattam, ugyanis az ugrató aljába ástak egy gödröt, így egy hiba esetén csúnya répázást lehet produkálni.

A verseny napján kifejezetten eluralkodott rajtam a verseny stressz. Tudniillik a pálya elején az egyenes szakasz egy rövid, de annál meredekebb és viszonylag szűk „feltörés” van (letörés ellentétje  ), ahol leginkább lendületből lehet felmenni és ha valaki elakad könnyen lehet belőle „büdös bogár” effektus, illetve mindenki más is fent akad rajta.
Végül félelmeim nem voltak alaptalanok, mert a mi rajtunkban elég nagy bukás volt tőlem kb 2 centire. Ám szerencsére én megúsztam és az emelkedőn így nem is volt tumultus.
Innentől teljesen megnyugodtam és felvettem a versenytempót. A pálya nagyon felszíni része nagyon feküdt. A pincerészben mondjuk nagyon kellett koncentrálnom, mert én rosszul látok a sötétben.

Bár a képek nem adják vissza, mert a vaku miatt olyan mintha fényárban úszna a labirintus, de ez nagy tévedés. De szerencsére egyszer sem mentem neki egy falnak sem és a szűk (80 cm széles) átjárón sem akadtam fel (70 cm széles a kormányom, az oldalanként 5-5 cm hely az átjáróban).

A mi futamunk 60 perces volt . Bár 23 percnél mélypont volt, de miután átlendültem nagyon élveztem. Végig üldöztem az első helyen menő lányt. A pálya végére mindig felértem rá egészen közelre, de pont ott volt az ugrató, ami neki ment én meg chikenwayeztem (hosszabb kerülő út) és kezdtem elölről az üldözést.  Végül maradt a második hely, de cseppet sem vagyok csalódott, szuper verseny volt.

Dobogókői csúcstámadás

Ez a verseny egy intenzív edzésnek indult, meg egy kis kitekintésnek az országúti versenyek világába. Esztergomból indultunk és a cél Dobogókő volt – 18 km 590 m szint – vagyis csak felfelé ment a pálya.

Aznap reggel igen nehezen indult. Azt hittem nem fogunk időben leérni, mert útközben mindent kifogtunk, amit csak lehet ( vagy 3x mentünk át síneken és mindig jött a vonat stb). Amilyen nehezen indult, annyira jó lett végül.

Különösebben nem stresszeltem, de a rajtban kicsit azért izgultam. Sok bukást láttam már a tv-ben országúti versenyeken és nem igen vágytam rá. De szépen eljött a mezőny. Norbi ráállt egy tempóra és amíg bírt vezetett, utána én neki indultam saját tempóban és elég szépen haladtam felfelé. Végül találtam egy fickót aki jó tempót ment, így ráálltam és vele mentem végig. Azt hiszem ő nem volt túl boldog, mert többször próbált leszakítani, de nem tudott.

Esztergom felöl még sosem mentem fel, így végig bennem volt, hogy lesz e esetleg olyan szivatós szakasz, amire nem vagyok felkészülve. De mikor elértük a közös szakasz, ahol Pilisszentkereszt felöl is jön az út, akkor végre megnyugodtam, felnyomtam nagytányérra és uccú neki. 🙂

Ám az igazi meglepetés akkor ért, amikor a hangosban Ádám bemondta, hogy abszolút 3. helyen értem be és korcsoport másodikként. Nagyon örültem neki.

Mátra maraton

Egy hét versenymentes hétvége után jött a Mátra maraton. Sokaknak ez a kedvenc maratonja, hát nekem nem. Bár itt kezdtem én is a versenyzést, ahogy sokan mások, valahogy mégsem lett a szívem csücske és eztán meg végképp nem lesz az. Aznap reggel mentünk le a versenyre és lényegében végig nem volt kedvem indulni, de mivel az év utolsó maratonja számomra, így gondoltam nem hagyom ki. A rajtban eléggé hátra tudtuk csak beállni, de aztán Norbi előre állt felvezetni és a pálya első felén, az aszfalton kemény tempót tudtunk jönni. Nagyon jól pörögtek a lábaim és erősnek éreztem magam. Kb a korcsoport 4 helyéig jöttem fel aszfalton. Aztán az első terep emelkedőn bedugult a pálya, mint mindig. Próbáltam haladni és mindig jeleztem milyen irányból szándékozom megelőzni az előttem haladót. Nos erre két spori is tett nagy ívben így kb 2 percben belül 2 estem a sziklákon. A második esésnél teljesen lezúztam a térdem és az alkarom. Nem tanulmányoztam túlzottan, inkább gyorsan visszapattantam, de a maradék 20 km-en végig fájt a térdem és a karom. Gondoltam, hogy nem lesz szép látvány, mert már az is fájt, ha hozzáért egy levél vagy bármilyen növény a pályán. De azért sikerült még egyet előre lépni a korcsoportban és megelőzni egy lányt. Aztán hibáztam egy gyökeres részen, de az nem volt igazán esés, inkább csak idővesztegetés, meg fejben már teljesen szét voltam esve. De mentem tovább. A lábaim még mindig jól bírták, sokat mentem nagy tányéron. De itt már nem mertem kockáztatni, a nagyon saras vagy durvább szekciókon biztonságit mentem, igazából csak be akartam érni egyben. Az utolsó 3 km-en mégis sikerült egy hatalmasat taknyolni, mert ismét kiesett a hátsó kerekem. Nagyjából 35 km/h-val mentem és mellkasra vágódtam, hátulról pedig rám esett a bringa. A levegőm azonnal beszorult és én a földön maradtam. Egy PCCC-s csapattárs segített felkelni és összerakni a bringámat, miután beért a többiek nemhogy nem álltak meg, meg sem kérdezték élek e még…

Miután sikerült összekapni magam és a bringát már a fél világ elment mellettem, de úgy voltam vele mostmár tényleg nem adom fel, ha kell négykézláb mászom be a célba. Végül 5. helyen értem be így is megjavítva 13 perccel a tavalyi időmet.

Az orvosi ellátás minőségét inkább nem firtatom, a sárba belekent betadine és a spórolnom kell a vízzel és társai. De mentősök legalább készségesek és kedvesek voltak. Kaptam oxigént stb, végül haza engedtek. Otthon újabb 2 órás tortúra következett sebmosás címszóval és egy jó tetanusz (illetve bcg, mert tetanusz nem volt a gyógyszertárban sem – no comment), de külön köszönet apukám feleségének, Erzsinek a profi ellátást (ő orvos).

Terepduatlon

Már vasárnap eldöntöttem, ha törik, ha szakad én ugyan elindulok ezen a versenyen. Igaz szerdán tudtam csak először edzeni, azt is görgőn és a futó edzések el is maradtak a héten, de vasárnap mégis ott álltam a rajtban.

Nagyon fáradt voltam, mert előző nap esküvőn voltunk és egész nap rohangálás volt, ráadásul a lagzi vidéken lett megrendezve. És reggel látva az esőt elgondolkodtam rajta, hogy esetleg kihagyom mégis. Végül még is elindultunk Piliscsabára. Igaz az utazás ezúttal sem volt egyszerű. Mivel a bringám szervízben volt a mátrai buli után és szombaton az esküvő miatt nem tudtuk elhozni, így kora reggel Zsénél kezdtünk (speciel tenksz neki és a Bike pontnak). Persze csak ott jutott az eszünkbe, hogy a pedált leszedtem a keróról, hogy tudjak görgőzni a másik bringámmal, amíg ez szervízben van. Juhé ismét mehetünk haza pedálért, nem mintha nem lettünk volna így is késében. Szerencsére Szilviék már lent voltak, így felvették az én rajtcsomagomat is.

Mire leértünk már nyitva volt a depó is, így gyorsan be is pakoltam mindent. Ugyanis a verseny felépítése futás- monti-futás. Ezután nem sokkal már szólítottak is minket rajthoz. Az első futás 5 km-esnek volt kiírva, utána jött 7 km monti, majd újabb 3 km futás. Persze ezt mind terepen és sok emelkedővel.

Az első futáson megfogadtam Szilvi tanácsát és beosztottam az erőmet és inkább a bringára tartogattam. Már az elején láttam, hogy nincs túl sok pályaemberke. Gondoltam is, hogy lehet ebből még gond. Amikor az órám már 5,5 km-nél járt határozottan aggódni kezdtem, hogy eltévedtünk – mert volt egy lány akivel folyton kerülgettük egymást. Felfelé utolértem, lefelé meg lehagyott. ( Azért a terepen lefelé futás nem olyan egyszerű, mint hittem) Na szóval beszéltünk is, hogy nem láttuk hol ronthattuk el. De végül 6 km feletti távval beértünk.

Köszi a képet Mankának 🙂

Ekkora gyorsan be a depoba. Cipő csere, bukó fel, zselék felkap, egy korty a depos kulacsból és uccó neki. Igen ám, de arról sehol nem olvastam és jelölve sem volt pl táblával a depo bejáratánál, illetve a segítők sem szóltak, hogy a depoban tilos bringázni és van egy vonal az aszfalton, ahol fel lehet ülni. Úgyhogy hirtelen elém pattant diadalittas arccal egy versenybíró sárgalapot lengetve, hogy hááá sárga lap. Mondom mégis miért, mert szabálysértettem, de mondom mégis mi van (hirtelen még azt is csekkoltam felvettem e a bukómat) ő meg nem túl kedvesen kiosztott stb. Szóval kösz. Oké a szabály nem ismerete nem mentesít, de a stílus sem. És hamár sportág népszerűsítés a cél, és mindehol csak rinya van, hogy egyre kevesebben versenyeznek, akkor az „első bálozókra” oda kéne figyelni és a fontosabb dolgokra felhívni a figyelmet. Amit még leszögeznék, nem találomra mentem a versenyre, nézelődtem sokat az oldalon, így ha fent is van az oldalon, jól el van dugva. Mind1, több szót nem érdemel, mivel végül tök érdektelen lett, hogy kaptam e büntetőidőt.

Tehát a bringa pályára már nem sok kedvvel mentem ki. Egyébként a pálya részben áthaladt az ob pályán, szóval voltak ismerős részek. És egyébként élvezhető is lett volna, de itt már semmi kedvem nem volt, de aztán összeszedtem magam. Mondjuk abszolút biztonságra mentem, nem akartam kockáztatni bármilyen esést, mert az sem a lábamnak sem a tüdőmnek és bordáimnak nem tett volna jót. Örültem, hogy a Mátrában nem törtem el.

A pályán itt sem vitték túlzásba a szalagozást, sem az embereket, így egy idő után elkezdtem parázni, nehogy kimenjek a 28 km-es körre. Aztán végre az egyik helyen voltak és megerősítettek, hogy jó helyen vagyok.

Miután ismét a depoban voltam gyorsan visszacseréltem a cipőt, ittam egy csomót a lehető leggyorsabban (futásra nem vittem ki inni) és indultam is ki. Mikor kiértem a depoból kérdeztem a segítőt mégis merre menjek. Mondja menjek valahova arra felé (intett arra amerre az első kör ment, de se szalagozás, se jelölés, se semmi) majd ott megmondják. Hát mondom kösz. Elindultam az első kör útvonalán és végül voltak egy helyen irányítók és kérdeztem merre. Mondták arra mint elsőre, csak a paintball pályán van a visszafordító. Felértem oda, ahol semmi jelzés nem volt és semmi ember. Kicsit tovább mentem felfelé, ahol emlékeztem, hogy láttam az első körben embert. Na a srác kiküldött a nagykörre, de onnan gyorsan visszamentem hozzá, hogy ez biztos nem jó, mert ez a nagy kör. Mondja ő nem tud semmit, csak ezt, de már más rövid rajtszámosok is fordultak vissza (mondhatta volna előbb is). Mondtam hívja fel a rendezőt, hát neki lemerült a telefonja (az előbb láttam, hogy nyomkodja). Mondom jó, akkor visszafordulok. Visszamentem, de a táv így is bőven 3 felett lett.

Végül több órányi várakozás után kiderült, hogy a mi távunkon nem hirdetnek eredményt. Nagyon csalódott voltam. Ráadásul elég nagy csúszás volt, az utánunk rajtoló mtb verseny rajtáját 1 órával tolták későbbre 5 perccel az eredeti rajt előtt. A 16 órás eredményhirdetés is csúszott és az egész területen nem lehetett venni semmit se inni, csak cukros limonádét arany árban.

De a célomat elértem. Én győztem a sérüléseim ellen. Egyébként az eredménylistában rangsort ugyan nem állítottak, de az időeredmények alapján abszolút elsőként végeztem 1:49:06-tal.

Minden jó, ha a vége jó (lenne)


Pár versenybeszámolóval el vagyok csúszva, de az utóbbi időben valahogy semmi nem akart összeállni.

A Crosskovácsis győzelem után úgy éreztem tele vagyok erővel és egyre jobb formában vagyok. A következő verseny a Csömöri C2-es (vagyis nemzetközi ranglistához pontszerző verseny az UCI kategóriáknak) xco verseny volt. Mivel C2-es így a pálya elég komolynak ígérkezett. Az amatőr kategóriáknak kijelölt nyomvonal nagyon feküdt nekem. Tudtam hogy fájni fog 1-2 része, de alapvetően nyugodt voltam.

A verseny napján eléggé izgultam, de melegítés során a lábaim jól pörögtek. A rajtot nagyon jól kaptam el, és az első, hosszú emelkedő végén már elsőként fordultam az egy nyomvonalas, kanyargós lefelére. Ám sokáig nem tartott a versenyem, mivel félpályánál kiesett a hátsó kerekem én meg elvágódtam, mint a só zsák. Szerencsére síkon történt és nem mondjuk egy gyors lefelén, így kisebb zúzódásokkal és nagy rémülettel megúsztam. Persze a versenynek itt annyi volt. Szörnyen csalódott voltam, de viszonylag gyorsan sikerült elengednem a dolgot, hogy évi egy tecnikai malőr belefér, elvégre ez részben technikai sport.

Itt még minden rendben ment

A balestem okozóját megtaláltuk és ki is cseréltük a Duna maratonig. Ez a pálya már előző évben is tetszett, mégha nem is sikerült teljesen úgy a vége, ahogy képzeltem és egy vádli görcs miatt elbuktam pár helyezést.

Idén a verseny előtt bejártuk a pályát és örömmel konstatáltam, hogy továbbra is tetszik a pálya és a technikás szakasz a végén elég simán megy tavalyhoz képest. Igaz a verseny előtti héten éreztem, hogy mintha fáradt lennék, de egy rövidített edzés után ismét jól éreztem magam.

A verseny napján minden rendben zajlott, időben kiértünk és melegítettünk majd elindultunk a rajthoz. Hát az a tömegnyomor és tülekedés, ami a rajtba való beállás előtt volt teljesen kiborított. Utálom ezt a részt, mert mindenki lökdösődik és ezen a 2 méteren akarja eldönteni az egész versenyt – egy srác pedálja beakadt a kerekembe, amit úgy elkezdett rángatni és anyázni, hogy azt hittem ott töri ki a küllőimet. Végül sikerült épségben megúszni a rajtot. Az első emelkedő szűkebb részén igaz volt egy kis dugó, de utána sikerült beállnom egy erős tempóra, amit végig sikerült tartanom.
A legjobb formámban mentem és mindent úgy sikerült abszolválnom, ahogy terveztem. Negyedik helyen értem be, így éppen lecsúsztam a dobogóról, de elégedett vagyok ezzel a versenyemmel és ez az eddigi legjobb Top maratonos helyezésem.

Ezután megkezdődött a felkészülésem az xco országos bajnokságra, amit idén Pilisvörösváron rendeztek, vagyis „hazai” pálya a csapatom szempontjából.
A pályajárás során éreztem, hogy technikás a pálya, de egy szakaszt leszámítva már elsőre ment minden. A jobban aggasztott, hogy előzésre még kevesebb hely volt, mint a csömörin.

Bár a fáradtság – főként mentálisan – ami az 5 hónapnyi versenyzés után kezdett kijönni rajtam nyugtalanított, de nem volt időm ezen aggódni ugyanis a technikai probléma megint beütött. A bringám első telója elromlott és 2 nappal a verseny előtt még azt sem tudtam, hogy akkor most mivel fogok menni.

Végül kisebb cécó után Norbi bringájából átvarázsoltuk a telót az enyémbe és bár nem votl teljesen jó bele végül, az is megoldódott.

Akárhogy is igyekeztem, a verseny napján fejben egy nagy káosz voltam. Végül a rajtban állva egészen sikerült rákoncentrálnom a feladatra. A sípszó elhangzása után neki is indultam ezerrel és felvezető körről már elsőként jöttem le, de utána az első hosszú, egynyomos felfelén jött a feketeleves.

Ugyanis ezen a nehezen előzhető pályán a felnőtt amatőröket az U13-as korosztállyal rajtoltatták együtt. Speciel nem értem, ezt hogy sikerült kitalálni, hiszen az erőkülönbségek nagyon nagyok. Már a felvezető körön felértem a kicsikre és ahogy próbáltam őket kerülgetni sokszor kizökkentett a ritmusból és volt ahol fel is tartottak. Biztos velem van a baj, de én nem akartam üvöltözni a kicsikkel, hogy húzzanak előlem és főleg nem mertem fellökni őket. Egy kislány ígyis elkezdett sírni, mikor megelőztem, hogy „most miéért”, pedig hozzá sem értem. Felnőttekkel más a helyzet, ott tudok erélyes lenni, de nem vállalom, hogy sérülést okozzak egy gyereknek mert felborul miattam. Szóval ezen a szakaszom megelőztek és mivel 3 gyerek is volt előttem a 2 körös versenyen behozhatatlan hátrányra tettem szert, ráadásul a második körben ugyanúgy feltartottak és nemcsak felfelé de lefelé is. Csalódott vagyok, hogy ilyenen múlt és nem az erőnlétemen, de a pálya és a körülmények mindenkinek ugyanazok voltak és én úgy döntöttem nem kockázatotok annyit, más meg másképp. De azért az országos bajnokság 2. hely meglett.
Ennyi, de ebből is tanultam és új célokat tűztem ki.

Most lesz egy kis pihenőm, ami már bőven rám fér, aztán augusztusban jöhetnek a további versenyek.

 

 

Crosskovácsi-Én 1-1


A tavalyi szezon legrosszabb versenye volt számomra a Crosskovácsi  maraton és akkor megfogadtam, hogy idén visszavágó. Ez pedig sikerült és ezúttal én győztem le a pályát. De kezdjük az elején.

Csütörtökön kimentem Nagykovácsiba pályát járni. Bár emlékeztem, hogy nem egyszerű a nyomvonal, de elindulva rajta kicsit meg is rémültem, hogy ez bizony kemény menet lesz, mert még gyök kettővel sem esett jól. Bár tény, hogy 40 fok volt és nem is volt pihenőnapom előtte. Végül nem tudtam a teljes nyomvonalat bejárni, mert még éppen szalagozták – kb. a harmadát sikerült. Ám ezzel is sokat nyertem, mert igyekeztem “rallys” módra megjegyezni mikor van éles jobbra vagy balra és egy-egy emelkedős szakasz kb. milyen hosszú, illetve a technikásabb részeket is kipróbáltam, hogy mi van ha nem az ideális ívre sikerül mennem. Megnyugodtam, hogy a legtöbb kövön simán át megy a bringa és nem kell szlalomozni sem. És örömmel konstatáltam, hogy amit tavaly még parának találtam, azt idén magabiztosan tudom abszolválni. Így felemás érzésekkel tértem haza.

Bár nagyapám továbbra is kórházban van igyekeztem legalább az utolsó napon mentálisan hangolódni és átgondolni a pályát, illetve egy kis extra szénhidráttöltéssel kompenzálni a stresszt. 🙂

Szombaton reggelig végig rémálmaim voltak a versenyről, hogy otthon felejtettem az izót, aztán a zselét, majd a cipőt és még a hátsó kerekem is defektes lett. Örültem mikor végre felkelhettem reggel. 🙂 Szerencsére a valóságban semmi ilyen nem történt, sikerült mindent elvinnem magammal a verseny helyszínére és a kerekeim sem eresztettek le a rajt előtt.
Norbi reggel úgy döntött, hogy inkább nem indul a versenyen, így miután kivitt haza is jött. Így én egyedül maradtam, de messze nem voltam magányos. 🙂 A nevezésnél összefutottam Anikóval, aki az egyik tanítványom, de mivel kicsi a világ egy ismerőse révén a pályán segítőként ténykedett. Azután találkoztam Szilvivel és vele is váltottunk pár szót és már mentem is melegíteni. Utána még dumáltam pár szót Kefével és be is álltam a rajtba a számomra meghatározott boxba. (Ezen a versenyen kategóriánként és távonként volt meghatározva ki hova kell álljon és csúsztatva lettek indítva a különféle boxok.)
Ezúttal jó ütemben sikerült beállnom így Kefe mellett az első sorban találtam magam. Még sose rajtoltam elölről, kicsit izgultam is milyen lesz.

A tervem az volt, hogy meghúzom az elejét, de csak annyira, hogy ne készítsem el teljesen a lábaim, mert hiába érek az első emelkedőre jó pozícióban, ha végül nem tudom kitekerni, mert elég hosszú, kb. 1,5 km. Ám a rajt remekül sikerült. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az élbolyban megyek és a lábam szuperül bírja. Nem is gondoltam, hogy fogom tudni tartani a helyem. Megpróbáltak 1-2x leszakítani, de nem hagytam magam. Kb. 2 km után ráfordultunk az emelkedőre és megkezdődött a neheze. Innen a taktika egyszerű volt: lefelé és felfelé is tekerni kell ezerrel, hogy ne kerüljek hátrányba az esetleges nagyobb kerékméretű bringákkal. Így szinte végig határon mentem. Ráadásul gyors és csúszós a pálya, így 1-2 alkalommal 1-1 fát igen közelről szemlélhettem meg, de közei barátságba szerencsére nem kerültünk.

Az első kört ( a verseny 1 kis körből, 1 nagyobb körből és még egyszer a kis kör végéből állt a pálya) elég jól bírtam, bár a végén a technikás lefelé szekciónál nem tudtam teljesen a saját tempómat menni, mert előttem lassabban mentek. Amit azért sajnálok, mert gyakorlásnál szép tempóval tudtam menni rajta. A második körben meg már nem mertem kockáztatni, de erre majd visszatérek később.

Tehát a második körre kiérve nyomtam tovább és lényegében a nagy része eseménytelenül telt. A pálya eléggé fájt, de ez nem ért váratlanul. A legjobb rész ( a kis kör végét leszámítva) egy hosszú lefelé volt, amin lehetett veretni rendesen, a végsebességem 66 km/h volt.

A táv nagyjából 2/3-nál megelőzött egy master kategóriás csaj (30-40 közötti korcsoport – nagyon erősek ott a versenyezők), de szinte végig látótávolságon belül volt, így gondoltam egyenletesen erős tempóban megfoghatom. Ám, egy bukás közbe szólt. Igazából nem tudom, hogy sikerült, mert egy teljesen semmi helyen sikerült abszolválnom. Valószínűleg kihagyott a figyelmem, ahogy fáradtam és egyszer csak azt vettem észre, hogy nem uralom a bringát. Nyilván a csont poros, száraz pályán megtaláltam az egyetlen saras részt. 🙂

Gyorsan felpattantam és azonnal megállapítottam, hogy sem nekem, sem a bringának nincs nagyobb baja és már ültem is vissza. No de a nyavalyás láncom leesett a kistányér mögé. Ó b….

Tudom, ez egy banális művelet de én tényleg totál béna vagyok a szereléshez – még ehhez a művelethez is. Próbáltam gyorsan visszavarázsolni, de már a sírás kerülgetett. 6 km volt hátra és féltem, hogy beérnek a csajok, mert a pasik sorra előztek. Kínomban már egy srácnak is szóltam, hogy segítsen már. Egyébként nagyon rendes volt és megállt. Ám abban a pillanatban sikerült megbirkóznom eme hatalmas feladattal és mondtam is neki, hogy köszi, mehet tovább. De a srác olyan rendes volt, hogy megvárta, amíg tényleg elindulok. Ezúttal is köszönöm, jól esett. Ám ez a művelet majd egy percembe került. Ettől aztán nagyon ideges voltam, hogy a legvégén szúrom el az egészet, így nagytányérom nyomtam idegből jó pár kilométeren át. És utána se mertem egy másodpercre se visszább venni a tempóból. Persze a master csaj már sehol nem volt, de innen a cél már a pozícióm megtartása volt.

Nagy megkönnyebbülés volt mikor végre elértem a kis kör technikás végét. De ezúttal biztonságra játszottam, még egy hibát nem engedhettem meg. Így egy gyors de biztos tempót választottam. A kastélyparkba érve, ahol már szinte síkon kellett menni kb. meghalni akartam. Hátra is pillantottam van e valaki mögöttem. Mivel láttam egy fehér pólót nem mertem lassítani, mivel hirtelen nem láttam fiú e vagy lány. Bár lényegében ezt már magamról sem tudtam volna hirtelen megmondani.

És végre bent voltam a célban, Ádám pedig bemondta a hangosba, hogy megnyertem a korcsoportom. Annyira boldog voltam, hogy majdnem elsírtam magam, Norbinak alig bírtam kinyögni a telefonba hogy első lettem.

Ám az adrenalin múlásával eszembe jutott, hogy rendbe kéne rakatni a lábam, így volt egy utam az elsősegélyesekhez is. Közben Norbi bringára pattant és kitekert a hozzám, így az eredményhirdetésig sem unatkoztam. Kajáltunk és elbeszélgettünk ismerőseinkkel, barátainkkal. Eredményhirdetés után pedig levezetésképpen hazatekertünk.

Tavaly  2:37:39 volt az időm, idén pedig 1:43:12 vagyis 53 percet javítottam.

Egyébként nagyon klassz ajándékokat kaptam – Fundango pólót, 4db energia italt, persze érmet és egy klassz faliórát bringás alkatrészekből – lánctányér meg ilyesmik.

 

Szilvásvárad maraton


A Top maraton széria első fordulója volt az idei első maratonom. Bár a tervezet szerint lett volna előző héten egy versenyem, de sajnos közbe szóltak dolgok. Nagypapám kórházba került. Így Szilvásra nem a legjobb lelkiállapotban készültem, de szerintem ahhoz képest igen jó formába kerültem a hétvégére.

Ahogy tavaly, így idén is már szombaton leutaztunk. Idén nagyon kis szuper szállásunk volt egy kétfős vendégházban jó nagy kerttel meg mindennel és közel a pályához.

Miután megérkeztünk és átvettük a kulcsot siettünk is megnézni az autóval megközelíthető részeket a pályából, mert számomra a nap kulcskérdése az volt, hogy maradjon-e a sárgumi vagy sem.

Abból amit láttunk egyértelműen kiderült, hogy sárgumi nem fog kelleni, hacsak az éjszaka nem fog esni jelentős mennyiségű csapadék. Így a délután hátralévő részében Norbi külső cserével foglalta el magát én meg szénhidrát töltéssel jó kis túrós-barackos rétes formájában. Este pedig a házban fellelhető tollaslabda felszerelésnek köszönhetően egy kis levezető játékkal ütöttük el (szó szerint) az időt.

Másnap reggel igen idegesen ébredtem és nagyjából semmi kaja nem csúszott le a torkomon így jött a jól bevált izo és a hosszú emelkedőkre való tekintettel a savasodást késleltető csoda lötyi váltott kortyolgatása. Közben megérkezett Tamás barátunk is, így el is indultunk egy közös bemelegítésre. A melegítés elején úgy éreztem az izmaim hevesen tiltakoznak minden nagyobb terheléstől, de a végére egészen belelendültek a lábaim. Ennek azért is örültem, mert előző nap eléggé izomlázas volt a combom (talán a stressztől?), de ezek szerint a triger point masszázs hengerezés meghozta az eredményt.

Túl hosszú melegítésre azért nem volt idő. Ugyanis a maratonokon tömegrajt van távonként, sokkal több résztvevővel, mint az xco versenyeken és nincsen beszólítás. Illetve van, de az rövidtávon csak az utánpótlás kategória licenszes versenyzőit érinti. Egyszóval közel 600 ember érkezési sorrendben nyomorog a rajtban és mindenki igyekszik minél előbb és -előrébb állni.

Nos, nekünk sikerült egészen jó helyre kerülni és amíg elácsorogtunk egy jó fél órát be is toltam egy zselét, egyet pedig elraktam a versenyre. A rajtot sikerült jól elkapni és Norbival egy elég kemény tempót tudtunk menni, így viszonylag a mezőny elején helyezkedtünk el. A kb 10 km-es felfelé jó része egy aszfaltos szerpentin volt, majd a végén – mire már épp meghalna az ember, de legalábbis már szeretne – jött egy jó meredek és elég hosszú terep emelkedő. Tavaly ezt szinte végig toltam, most csak egy kis szakaszon kellett és a pálya több részét már végig nyeregben töltöttem.

A frissítő pontig(táv fele kb) elég jól is éreztem magam, ahol egy ellenfelem jól el is csapatott mellettem. Próbáltam ugyan rakni rá a kereket, de mikor ezt észrevette egy váltással le is szakított, amire nem tudtam reagálni. Itt ki is jött a nagyobb kerék előnyre, szemben az én kis 26-os montimmal.( Lényegében az utóbbi egy évben technikai forradalom zajlott le igen erőteljesen így az új kerékpárok már nagyobb kerékmérettel rendelkeznek)
Egy pillanatra fejben meg is zuhantam, de utána össze is kaptam magam, gyorsan betoltam még egy zselét és el is kezdtem nyomni neki, hogy legalább minél kevesebb legyen a hátrányom. Az emelkedőkön még láttam is időnként és gondoltam hátha leszakad csapattársa szélárnyékából és akkor még talán felérhetek rá. De mikor jöttek a lefelék, akkor már végkép szem elől tévesztettem.

Na ahogy egyre fogytak a kilométerek felértem egy másik lányra és vele kezdtük felváltva kerülgetni és biztatni egymást. Aztán az utolsó 1,5 -2 km-en kiderült, hogy egy korcsoportban vagyunk így ekkor jött az izgalmas rész – verseeeny. Az utolsó méterekig nyitott volt a dolog és egy szép sprint befutó dönthetett volna, ha az ellenfelem nem dönt úgy, hogy inkább rövidre zárja a dolgot és felken a korlátra. Így én lettem az 5. a 31 indulóból.

Itt még verseny volt 🙂

Felemás érzelmek vannak bennem. A 3-4-5 helyen 20 másodpercen belül voltunk. Vagyis ha úgy vesszük egész jó tempót mentem így is, hiszen frissítőponttól csak 20 másodperc hátrányt szedtem össze. Illetve a tavaly időmhöz képest 36 percet javítottam, ami azért nem rossz. Egyedül az bánt, hogy a sprintél hagytam magam felkenni, de erre egyszerű megoldás van – többet edzek és nem hagyok több esélyt sprintbefutóra. 🙂 Hosszútávon meg előkerül a malac persely. 🙂 És jöhet Crosskovácsi!

Külön köszönet Zsének és a Bike pontnak a szuper bringa felkészítésért a versenyre!

Salgótarján xco és a tuti reggeli


A salgótarjáni xco verseny előtt volt szerencsém kilátogatni a pályára, hogy ne érjen váratlanul a verseny napján. Igen komoly volt a társaság, lényegében a kocsiban (6an mentünk a kisbuszban) mindenki komoly eredményekkel rendelkezett. Mikor megláttam kikkel is megyek, kicsit meg is szeppentem.

A pálya aznap száraz volt és úgy éreztem, hogy fekszik nekem. Még az elit pálya nyomvonalán is végig tudtam menni és egy kis gyakorlással a számomra elég „rémisztő” patak átkelés is ment. Bár amikor vagy 5-6an nézték a pálya széléről, hogy próbálom abszolválni, nem voltam túl boldog a gondolattól, hogy esetleg a patakban kötök ki mindenki előtt. De inkább a gyakorlás során, mint a versenyen. Bár utólag a versenyen, mind1 lett volna, mert a sártól úgyse látszott volna, hogy extrába meg is fürödtem. 🙂 Na a lényeg, hogy a patakban pancsolás kimaradt.

Ezek tükrében egész nyugodtan vártam a verseny napját, bár azon a héten konkréten végig szakadt az eső, talán egy napot leszámítva. De ugye a remény hal meg utoljára, így meggyőztem magam, hogy a tarjáni pálya messze van, lehet ott nem is esik. Szombat délutánra eme téveszméim teljesen szertefoszlottak. A pálya saras volt, nem is kicsit, nagyon…

A sár ellenére azért élveztem. 🙂

Meg kell mondjam nem éreztem kitörő örömöt, mert szárazon iszonyat jól ment a kijelölt nyomvonal, ám ugyanez nem mondható el nedves körülmények között. Egy kört „korcsolyáztam” a pályán, majd elmentünk a szállásunkra. A társaság jó fej volt, így végül teljesen ellazultam és nem is idegeskedtem a másnapi verseny miatt. Még az alvás is egész jól ment. No de másnap reggel garantáltan bepótoltam minden stresszt. Kérdezték is a srácok, hogy mi van csak nem izgulok, mert érdekes színem van. 🙂 Az vigasztalt csak, hogy előző nap éreztem, a lábaim elég jó formában vannak, és a pálya mindenkinek ugyanaz a szívás.

Mivel a kaja nem nagyon csúszott az izgulás miatt (mint általában), így kipróbáltam azt, hogy csak annyit eszek amennyitől nincs hányingerem (pár db keksz) a többit pedig izotóniás ital elkortyolgatásával intézem (eddig zselékkel próbálkoztam, de nem igen ízlenek). A versenyig meg is ittam egy kulccsal és egy kulacsot vittem a futamra. A módszer bevált, nem voltam éhes és energiám is volt.

Egyébként a “reggelizős” adagban csak izotóniás por volt, viszont a verseny kulcsba kevertem még BCAA italport is, hogy védjem az izmaimat a leépüléstől az intenzív terhelés során. Bár ez nem testépítés, én azért nagyon odafigyelek a táplálékkiegészítőkre és szerintem sokat számít.

A bemelegítés ezúttal nem sikerült olyan fényesen, mert az utolsó 15 percet szereléssel töltöttük. Jó ez a többes szám barokkos túlzás. Norbi szerelt én meg stresszeltem, hogy időben kész legyünk. Történt ugyanis, hogy összefutottunk a PCCC-s különítménnyel – akikkel ugye előzőleg voltam pályát járni – akik aznap jöttek csak le és Dina tesók felajánlottak egy sárgumit nekem a versenyre. Utólag is köszönöm, nagy segítség volt. Szóval gyors külső csere és már rohantam is a beszólításra.

Bemelegítés során még láttam egy ellenfelem, de sajnos alig fél órával később már nem állt be a rajtba, így egyedül maradtam a fiúkkal. Nem voltam túl boldog, egyedül nem olyan izgi a verseny. Ráadásul még a rajtot sem kaptam el jól, mert előttem és mellettem is bealudtak, így az eleje már rég elhúzott mire megmozdultam. De azért igyekeztem tartani magam legalább az utolsó kétharmadban. A hosszú tolós emelkedőig (olyan sár volt, hogy még az elit mezőny is tolta a 2 órával későbbi futamon) illetve az onnan induló single trackig. Történt ugyanis, hogy az egyetlen tüskés bokorral nagyon szimpatizáltunk egymással, így mire elengedett mindenki rég elment. Na ekkor háromnegyed körig egyedül mentem, de szerencsére a második körben a tolós emelkedőhöz érve felértem a férfi mezőny hátuljára. Utána őket üldözgettem és végül a célban még egy sprintet és egy előzést is sikerült összehoznom. Nem mondhatom, hogy lazsáltam a pályán, mert az idei max pulzus rekordomat is megdöntöttem.

Egyébként szerintem sokat tanultam a pályán és a minimális saras rutinomhoz képest (eddig egy saras versenyt mentem, azt is tavaly) jól mentem. Meg azért élveztem is.

Egyébként ez a verseny nagyon jó szervezésű volt, talán az egyik legjobb az eddigiek közül. Nagyon szép ajándékcsomagot kaptam, gravírozott érmet és a verseny utáni tészta is finom volt (sőt még választani is lehetett többféle közül – grízes, mákos, bolognai, sajtos-tejfölös, ha jól emlékszem ezek voltak.).
Jöhet a következő kihívás!

Pétfürdő xco élménybeszámoló


Már többször neki akartam állni a beszámolónak a pétfürdői xco versenyről, de nem igazán tudtam hogy kezdjek neki, mert az első hely ellenére nem igazán maradt meg jó élménynek. Távol álljon tőlem a rinyálás, de ez nem egy olyan beszámoló lesz, hogy edzettem, nyertem és csillámpónikkal kergetőztem a mezőn. 🙂

Valójában a verseny napjára eléggé szétestem fejben, ami az azt megelőző sok nyűglődésnek köszönhető. Először is a pályajárás során már a verseny előtt kb 2-3 héttel láttam, hogy ez egy igen kemény pálya lesz és izgultam, mert még sosem indultam xco versenyen.

A xco a hegyikerékpározás olimpiai szakága, ami egy 4-6 km hosszú pályán zajlik és adott számú kört kell menni rajta. Jóval technikásabb és intenzívebb, mint egy maraton. Sokszor vannak a pályán épített akadályok is, mint pl sziklakert, ugrató, lépcső stb.

Szóval tudtam, hogy a pálya kemény lesz, de szerencsére csak egy rész volt, amitől kifejezetten tartottam, és fejben ezerszer lejátszottam, hogyan is kellene abszolválni. Amellett, hogy a pályán stresszeltem, kiderült az is, hogy a verseny napján Norbinak dolgoznia kell, így fuvart kell kerítenem. Hát ez sem ment könnyen, mert sem a B, sem a C de még a D verzió se működött. Végül Timi, az egyik drága tanítványom felajánlotta, hogy elvisz – örök hálám érte.
Oké fuvar letudva, de eddig még sosem versenyeztem Norbi nélkül, aki nagy lelkitámaszom a versenyek előtt és persze ő a technikai supportom is. Én még egy lánc visszarakással is bénázok, egyetlen dolog, amit biztosan meg tudok csinálni, az a keréknyomás beállítása – bár erre a versenyre pont nem sikerült a tökéletes keménységet belőni. Tehát ez sem nyugtatott meg túlzottan.
És végül de nem utolsó sorban szó szerint a rajt előtti utolsó pillanatig változott az, hogy az amatőr kategóriának hány kört kell mennie. Először volt 1 kör majd 4 majd 3 és végül a rajtban állva mondták, hogy akkor legyen inkább 2. De ne siessünk ennyire előre.

A nehézségek tetőzéseként – nem igen tudom minek köszönhetően – a verseny előtti napon, mikor lementem kicsit átmozgatni a lábaimat éreztem, hogy itt bizony baj lesz, mert baromira nem pörögnek, nehezek és savasodnak. Úgyhogy a nap további részében próbáltam magam összevakarni, nyújtottam, masszíroztam és ragasztottam még acu tapet is ragasztottam a lábamra.

Másnap reggel, mikor felkeltem éreztem, hogy még mindig nem 100%-os a lábam. Így az előzmények tükrében konkrétan a sírás kerülgetett, de össze kellett magam szednem. Így elkezdtem készülődni és szépen bekevertem az új Sponseres szerzeményeimet és kiszámoltam mit, mikor kell majd meginnom. ( Azt persze mondanom sem kell, hogy a verseny előtti napon még az isotoniás cuccaim sem voltak meg, mert kavarodás volt a rendelésemmel.)

Az odaút viszonylag eseménytelenül telt leszámítva azt, hogy az autópályán eldumáltuk az időt és túlmentünk a lejárón. 🙂 De még így is bőven időben értünk oda.
Nevezés után jöhetett egy gyors tekerés, hogy csekkoljam minden oké-e a bringámmal vagy kerítenem kell egy jótét lelket, aki segít nekem a szervízelésben. Szerencsére ezúttal minden rendben volt és úgy éreztem egy alapos bemelegítéssel a lábaim is terhelhető állapotban lesznek.

A rajtot végül fél órával előrébb hozták, de szerencsére nagyjából időben szóltak (egy órával előtte) és őszintén szólva, az idegeimnek csak jót tett, hogy nem kellett még tovább várnom. Szörnyen izgultam, így eldöntöttem nem agyalok többet a versenyen, hanem részfeladatokra koncentrálok pl. meginni az izot, megenni a banánt, elmenni melegíteni stbstb.

40 percnyi bemelegítés után már be is tudtam állni a beszólítási zónához. Hatalmas pluszpont az xco versenyeknek, hogy nincs bunyó a rajtban, mint a maratonokon, hanem mindenkit beszólítanak egyesével. Nálunk nem tudom mi döntött a beszólítási rendben, de a licenszes versenyzőknél a ranglistán elfoglalt helyük számít. Miután beszólítottak elkezdett terjedni a hír, hogy 3 helyett 2 kör lesz és végül be is mondták a hangosba. Hát jobb későn, mint soha…

No, a rajt procedúra sem volt jobb, mert mindenki vígan beszélgetett, mikor előzetes figyelmeztetés nélkül megszólalt a síp…Szerencsére egy hosszú egyenessel indult a pálya, ahol bőven lehetett helyezkedni. Közben pedig hirtelen bevillant, amit egyszer Lacitól hallottam – „úgy rajtolj, mintha anyádnak vinnél vért”. 🙂 Úgyhogy ebben a szellemben közlekedtem az első emelkedőig, ahova a kategóriám beli csajok közül már elsőnek érkeztem meg és sikerült a verseny végéig elöl is maradnom. A futam kemény volt, de nem ért meglepetésként, hála a pályajárásnak tudtam mire számíthatok. Sajnos a gumijaim kicsit keménynek bizonyultak (eddig egy másik típussal mentem, de már ezt is kitapasztaltam legalább) és eléggé korcsolyáztam. Illetve kormányt nem sok helyen tudtam elengedni a pálya adottságainak (vagy az enyémeknek 🙂 )köszönhetően, hogy inni tudjak így kb két húzásra ürítettem ki a kulacsomat. Nem mondom, a végén elég szomjas voltam. 😀

Végül 5 perces előnnyel értem be az első helyen, aminek nagyon örülök, de azért még bőven van hova fejlődnöm. De ez csak a szezon eleje, lesz ez még sokkal jobb is. Amit az egésszel mondani akartam, hogy abból kell mindig kihozni a legtöbbet, ami éppen adott és sosem szabad feladni. És ez nem üres szöveg, én tényleg így gondolom és igyekszem mindig e szerint cselekedni.

Első verseny, első hely


Március 9-én megkezdődött számomra az idei kerékpáros versenyszezon a Toyota-Trek kupa formájában. Ám ez a verseny más szempontból is első volt nekem. Ugyanis ez volt az első cyclocross versenyem is. Eddig ugyanis csak mtb maratonokon indultam, ez pedig teljesen más típusú verseny.

Először is ez egy rövidebb pálya, ahol időre kell menni minél több kört – tehát rövidebb ám sokkal intenzívebb egy maratonnál. A pályán különféle természetes és épített akadályok vannak pl. farönkök, kidőlt villanyoszlop, árok stb. Így ahol nem lehet nyeregben abszolválni az akadályt ott gyors le-fel szállás kíséretében kell átemelni a rajta bringát. No ez az, ami nekem még nem megy olyan flottul, mivel eddig nem csináltam ilyet és bénázással értékes időt lehet veszíteni.

Emiatt eléggé izgultam is a versenyt megelőző napon, még ha csak edzőversenynek is szántam és nem vártam semmilyen eredményt.

És ezt nem álszerénységből mondom. Azért nem vártam eredményt, mivel eddig lényegében egyedül edzettem, így nem tudom/tudtam, hogy az ellenfeleim mennyit edzettek és milyen formában vannak ebben a viszonylag korai időpontban. És nyilván azt sem tudtam valójában mennyit sikerült nekem fejlődnöm.

Na szóval, a versenyt megelőző napon kimentünk Monorra pályát járni, hogy legyen némi elképzelésünk mi vár ránk másnap. Ez annyira jól sikerült, hogy teljesen elkapott a versenyszellem és egész este azon agyaltam, hogyan kompenzáljam az esetleges le-fel szállással elvesztett időt. Ugyanis a pálya elég technikás volt és több alkalommal is szükség volt erre.

A verseny napján minden flottul ment. Időben értünk ki, volt idő bemelegíteni és még a rajtba is időben álltam be és elég jó helyről sikerült startolni. Az első kanyarnál a lányok közül elsőnek fordultam, ám a következő kanyarban bénáztak előttem, így a másik íven két lány is elment mellettem. Mivel a mi rajtunk volt a legnépesebb és előzni sem mindenhol lehetett eltartott egy ideig mire sikerült visszaszereznem a pozíciómat (kb 1 kör),  de onnantól folyamatosan növelni tudtam az előnyömet, amit meg is tartottam a verseny végéig.

Külön köszöntet szeretnék mondani mindenkinek, aki a verseny előtt biztatott és bízott bennem, illetve akik a pálya mellől hangosan szurkoltak nekem.

Nagyon örülök ennek a győzelemnek, jó kis lendületet adott a további felkészüléshez. Persze ebből nem vonhatok le messze menő következtetéseket, hiszen nem minden ellenfelem volt ott a versenyen. De annyi biztos, hogy jó úton vagyok és magamhoz képest elég jól fejlődtem, ám azért látom a hiányosságaimat is. Egy biztos, izgalmas lesz ez a szezon.

Alapozó edzések és egyebek


No ismét itt az ideje (pontosabban végre van egy kis időm), hogy beszámoljak az elmúlt időszakról.  Természetesen nem unatkoztam túl sűrűn, a sok edzés és edzéstartás során – szerencsére mind a kettő jól megy.

Ami a munkát illeti, tavasszal megyek egy új tanfolyamra, február végén pedig egy szuper workshopra. Fontosnak tartom a folyamatos tanulást, mert attól még senki nem lett jó szakember, hogy egyszer lefogyott, vagy valamikor végig csinált egy darab okj-s tanfolyamot.
Minkét képzésről beszámolok, mert elég izgalmasnak ígérkezik és újabb lehetőségeket biztosít nekem és a tanítványaim számára is. 😉

Egyébként nem rég lezajlott a 2013-as mtb szezonról visszamaradt díjátadó is, amiben én is érdekelt voltam. A Nyugat maraton kupa sorozatban a rövid táv, felnőtt női korcsoportjában összetett 2. helyen végeztem, így szert tettem még egy kupára. Így a felkészülés közepén nem rossz motiváció, ha kicsit emlékeztetik az embert, milyen kellemes érzés is egy versenyen jól szerepelni és miért is szenved az ember lánya a görgőn.  🙂

A múltkor meséltem a TRX-s edzéseimről és hogy a fitlabda mennyire jó lehetőségeket rejt. Ezért vettem itthonra egy kisebb labdát és előkerestem a régi nagyobbat, így a görgős edzések végén csinálok pár gyakorlatot. Úgy érzem részben ennek köszönhetően sokat fejlődött az egyensúlyom. Kifejezetten éreztem mikor legutóbb volt szerencsém ónos eső után, hóban bringázni a Hármashatárhegyen. Csak egy kisebb talajmintát vettem, mikor ráfordultam egy általam havasnak vélt lejtőre, amiről kiderült, hogy az full jég. Sem nekem, sem a bringámnak nem történt semmi baja. De legalább azóta kb semmit, nem érzek csúszósnak. 🙂

Ja és üzenném azoknak akik végig mozizták a  „korcsolya mutatványomat” és azt, hogy elgurult a kulacsom, amit nem vettem észre és nem szóltak, hogy köszönöm szépen. És annak aki elvitte a használt kulacsomat, mire visszamentem, hogy gratulálok.  😉

Tehát visszatérve a lényeghez nemcsak az egyensúlyom fejlődött sokat, de némileg az erő is jött hála a kondis edzéseknek. A láb napokon nagyon odateszem magam. Nem csinálok sok gyakorlatot, de azt több körben és alacsonyabb ismétlésszámban, a lehető legnagyobb súllyal.

Számomra az egyik legfontosabb gyakorlat a guggolás szabad súllyal és szigorúan öv nélkül. Valószínűleg az öv plusz 10-20kg-t jelentene, de azt szeretném, hogy a saját izmaim dolgozzanak, ne pedig az öv. A hát izomzata amúgy is kiemelten fontos, hogy erős legyen.

Szóval 6-8 körben csinálom:
guggolás
merevlábas felhúzás
combfeszítés gépen
combhajlítás gépen.
Pluszban pedig szoktam egylábas guggolást (pistol squats) csinálni, ami kapaszkodás nélkül is egész jól megy már.

Ráadásul a kitűzött versenysúlyom is alakul, mindenféle drasztikus megvonás nélkül. Már csak 1 kg-ra vagyok céltól és még elég sok időm van az első versenyig.

Egyelőre úgy fest, minden jól fog alakulni a szezonban. Versenyek jövök. 🙂